A pí számrendszere és az ekvivalenciaelv cáfolata

Amikor gravitációs térben leejtjük a próbadarabunkat, akkor az, az egyre lassuló idősíkok miatt, egyre lassuló gyorsulással fog földet érni. Amikor a g gyorsulású rakétában, homogén gravitációs térben ejtjük el a tömegünket, akkor az idősíkok állandóak, ezért az ott leejtett próbadarabunk nem lassul, gyorsabban fog a padlóra érni, mint földi társa. Így a súlyos és tehetetlen tömeg bizonyíthatóan megkülönböztethető. Ebben az esetben pedig a gravitációt valódi erőnek kell tekintenünk, nem pedig térgörbületnek.

 Tételezzük fel, hogy a fénykvantum a téridő gerjesztése, amelyben nem foton halad, hanem a téridő kvantáltan adja tovább a gerjesztést. Úgy, ahogyan az elektromos áramban sem az elektron halad fénysebességgel, hanem az elektromos impulzus. A téridő a tömegek körül körbecsavarodva áramlik, és a fény gerjesztése követi a közvetítőközeg áramlásának útját.

 A gravitációs tereken áthaladó fény sebességének értéke állandó. De mivel az adott gravitáló tömeg által lassított időben halad, ezért az általa adott idő alatt megtett távolság csökken. Ez az ára a fénysebesség állandóságának.

 Az éter szuperfolyékonyságával sokan egyetértenek, de mi van akkor, ha mégsem az? Ekkor az lehet a magyarázat, hogy a testek az éterben minden hullámokból állnak. Ez elképzelhető, hiszen minden részecskének van hullámtermészete, és a testek is részecskékből épülnek fel.

 Einstein relativisztikus egyenlete, nem alkalmazható az álló alagútra, csak a mozgó vonatra. Amikor végrehajtjuk a Lorentz transzformációt a Minkowski-térbe, akkor a  gravitációs tér kikapcsolásakor (azaz lokálisan geodetikus rendszerben) az anyag Tik energia-impulzus-tenzorába megy át a vonat esetében. Az álló alagútra ez nem igaz, nem cserélhető fel, nem relatív a két rendszer egymással.

 Einstein relativitáselmélete többek között kimondja, hogy az idő folyása nem állandó sebességű, az időt több dolog is képes lelassítani vagy felgyorsítani. Ilyen például a gyorsulás, amire a híres ikerparadoxon épül: 

  A Michelson–Morley-kísérletnél nem volt áramló közeg, nem változott a fénysebesség, egy adott közeg azonos irányú áramoltatásával, túlléphető a nyugvó állapotú közegre vonatkoztatható fénysebesség.

 A Föld Nap körüli sebessége 30 km/s. Ebből a sebességből a LIGO rendszer 4 km hosszú karjainak 0,02 milliméter rövidülést kellene periodikusan érzékelnie a Lorentz-elv alapján, amikor valamelyik kar a mozgás irányába mutat. Feltételezem, hogy ezt a karrövidülést nem méri a rendszer. Következésképpen a Lorentz-elv és a belőle származtatott relativitáselmélet hosszkontrakció tétele nem felel meg a valóságnak.
Ha mégis érzékeli a rövidülést a LIGO rendszer, akkor az Einstein relativitáselvének végső bizonyítéka.

 A fehér törpe gyors forgásával annyira ,,megpörgette” maga körül a téridőt, hogy megváltoztatta a pulzár pályájának helyzetét. A kutatók szerint a pálya mért megváltozása alapján a fehér törpe körülbelül óránként harmincszor fordulhat meg a tengelye körül.

 A laikus közönséget kifejezetten érdekli a relativitáselmélet. Ebben nyilván szerepet játszik az a bizsergető momentum, hogy az einsteini elmélet alapjaiban változ­tatja meg a térről és időről alkotott intuitív fogalmainkat. Ráadásul mindezt nagyon egyszerű matematikai eszközökkel teszi (ami miatt érthetetlen számomra, miért nem tanítják ezt a közép­iskolában). Nézzük a XIX. század végi helyzetet. A klasszikus fizika beszélgetésünk szempontjából (is) fontos eredményei a következők voltak: a klasszikus mechanikára érvényes a Galilei-féle relativitási elv – amely szerint az inerciális vonatkoztatási rendszerek fizikailag egyenértékűek –, az elektrodinamikát leíró Maxwell-egyenletek viszont egy adott inerciarendszerben érvényesek.