Petőfi unokaöccse hazatért Szibériából…
Sándor Fuksz Petőfi
· Petőfi unokaöccse hazatért Szibériából…
A következő szibériai 1849-es magyar hadifogoly történetét éppen az Új Tükör 1988. január 31-i számában írta le Kubinyi Ferenc.
Két évvel ezelőtt egy 27 órás életrajzi interjút készítettem a magyar közelmúlt egyik legérdekesebb és legkalandosabb életű emberével, dr. Feri Sándorral. A Legfelsőbb Bíróság Elvi Tanácsának elnökeként vonult nyugdíjba. Kilencvenegy éves, szeretetre méltó „öregúr" volt, a szó nemes értelmében... Magas kora ellenére esze úgy vágott, mint a beretva. Adatai ellenőrizhetően egytől-egyig pontosak voltak...
A gyöngyösi diák 1914 júliusában került Budapestre jogásznak. Egy évig volt egyetemi polgár. 1915 tavaszán behívták a K.U.K. 38. gyalogezredébe... tizedesként került az orosz frontra. Tíz hónapos tűzvonalbeli szolgálat után, éppen szabadságra készülődött, amikor beütött a Bruszilov-offenzíva. Ezerszám kerültek orosz hadifogságba. Azután a szokásos hadifogolysors következett. Szibéria, bányamunka, fakitermelés, vasútépítés. Az 1917-es forradalmi változások után - már szabadon - Jekaterinburgba került. A fiatal Feri Sándor teljesen apolitikus alkat volt. A véletlen játszott közre, hogy kapcsolatba került a bolsevikokkal... Feri Sándor a barátjuk lett, és rövidesen már a Vörös Hadsereg soraiban harcolt... 1920 januárjában, szerencséjére, élve lépett ki a kórház kapuján. Bolsevik barátai segítségével, mint lábadozót, Petrográdba helyezték, könnyű beosztásba.
Hetekbe telt az út. Megérkezése után a volt osztrák-magyar nagykövetség hajdani épületében jelentkezett …Feri Sándor a Szmolnij őrségének egyik egységparancsnoka lett. Látta Lenint, Trockijt, Buharint, Molotovot, Szverdlovot.
Hol őrszolgálatban volt, hol Husztinak (Huszti Ferenc, magyar forradalmár – F. S.) segédkezett a legénységi állományú magyar honvédek visszatelepítésében. Életének egyik érdekes találkozásáról így beszélt:
„- A Szmolnij kapujában állandóan nagy volt a mozgás és a forgalom. Különféle hivatalokba igazítottuk el a messze földről érkezett embereket. Vitás ügyekben, ha én voltam az őrségparancsnok, döntenem kellett a bebocsátásukról. Egyik augusztusi délelőtt értem jött az egyik katona, hogy menjek, mert egy fura figura áll a kapu előtt.
Rongyokba csavart lábú, koldus kinézetű, hosszú, fehér szakállas, vénségesen vén muzsik állt odakint. Kérdeztem, hogy mit akar. Azt válaszolta, hogy szeretne hazamenni. Mondtam neki: - Eredj csak bátyuska, ki tart vissza? Úgy nézett rám, mint aki már réges-régen megszokta, hogy sehol sem értik meg. Lassan felelte: - De én hadifogoly vagyok! Nem érted?! - Csodálkoztam: - Mi vagy te, bátyuska, hadifogoly? - Az... - bólintott - én magyar honvéd voltam és 1849-ben estem orosz fogságba. - No, erre még jobban kikerekedett a szemem. Gondoltam, próbára teszem. Magyarul folytattam a kérdezősködést: - Azóta itt élsz, mint hadifogoly? - Nem itt - mondta, már kerékbe törve a magyar nyelvet -, Szibériában. Azután visszaváltott oroszra. - Hát te magyar vagy? - érdeklődött. Bólintottam. - Ha magyar vagy, akkor biztosan hallottál az én unokabátyámról, Petőfi Sándorról. - Hallottam hát, de hát ő elesett... - El bizony, szegény feje - helyeselt az aggastyán -, én is hallottam idekint... az anyáink voltak testvérek. Mariska néne volt a nagynéném.
Amennyire kivettem az előadásából, hat vagy hét évvel volt fiatalabb a költőnél. Kételkedtem, tovább faggattam. Mindent tudott a Petrovics családról, legalábbis annyit feltétlenül, amennyit én tudtam. Az öreg az erdélyi harcok idején került hadifogságba. Abban az időben persze nem járt még vonat. Gyalogosan terelték át a foglyokat a Kárpátokon. Később az egyik trénkocsira került hajtónak. Szerencsés volt, mert így, bár egy esztendő is eltelt, de élve érkezett meg Szibériába. Talán tíz esztendőn keresztül próbálkozott a hazatéréssel. Azután beletörődött a változtathatatlanba és ott maradt. Megházasodott, két lánya irdatlan távolságra ment férjhez, felesége is meghalt. Húsz éven keresztül teljesen egyedül morzsolgatta napjait.
Azután 1915-ben a kis település közelébe magyar hadifogolytábort építettek. A honvédek megérkezése után hívták az öreget tolmácsnak. A magyar bakáktól értesült később arról is, hogy vége van a háborúnak, mehetnek haza. Ekkor határozta el, hogy a kedvező alkalmat nem szalasztja el, és végre valahára ő is hazatér, elvégre, hadifogoly. Megkapta a hivatalos papírt, mely igazolta hadifogoly mivoltát és azt is, hogy 71 évvel ezelőtt esett orosz fogságba. A többi magyarral együtt ült fel a vonatra, és így jutott el a Szmolnij kapujáig. Nekem azt mondta, hogy haza akar jutni, hogy hazai földbe temessék el. Futólag még azt is említette, hogy Félegyházán még házrésze is van. Számon tartotta jussát.
Azután a mocskos condra helyett kerítettünk neki egy félig orosz, félig magyar katonaruhát, és rendbeszedtük. Huszti Ferenc ellátta a hazatéréshez szükséges papírokkal. Pár nap múlva az öreg magyar muzsik a többiekkel együtt felszállt a hajóra és elindult utolsó útjára... hazafelé. Rövidesen én is útra keltem, és a csóti, majd a hajmáskéri szűrőtáborokon keresztül megérkeztem szülővárosomba, Gyöngyösre, a m. kir. rendőri felügyeletbe.
Talán egy esztendő múlva - újra az egyetemen - egy félegyházi kollégától érdeklődtem a Petőfi-unokatestvérről. Az évfolyamtársam pár nap múlva meghozta a választ. Az aggastyán szerencsésen hazaérkezett. A hosszú utat még kibírta, de azt követően rövidesen meghalt.”
A szerencsésen hazaérkezett unokatestvér nevét még nem tudjuk, mert az anyakönyvek személyiségi jogokra hivatkozva ma már megnehezítik a kutakodást, de nincs örök titok…
Hrúz Máriának két leánytestvére is élt akkoriban a Kiskúnságban: Éva(1795-1853) és Anna(1804-1870). Egyikük fia lehetett a hazatért honvéd. Az előbbinek két férje volt: Benczúr Mátyás és Faska Sámuel, Anna férjét Baranyi Ferencnek hívták.
Szerintem ő Csalár Imre lehetett. Neki volt Félegyházán jussa, házrésze. 1923-ban hunyt el Kiskunfélegyházán, a korabeli újságbejegyzés szerint cca. 86 évesen. Valóban Petőfi Sándor unokatestvére volt, édesanyja Csalár Jánosné Petrovits Borbála. Petrovits István legfiatalabb húga. Csalár leszármazottak ma is élnek Félegyházán.
Facebook.com