A pí számrendszere és az ekvivalenciaelv cáfolata

 A kép valódi felvételből származik, a Cassini készítette a Szaturnusz déli pólusán vörösen tündöklő sarki fényről. A Földdel ellentétben a "koszorús" gázóriáson az aurora borealis nem pár órán át, hanem több napon keresztül észlelhető. A Nap ragyogó koronájának az egyik széle látszik ki a képen a jelenség és a planéta mögül. A gyűrűrendszer sávjai szabályos vonalban barnásan foszforeszkálnak, az egész olyan mesébe illő, mégis egy pillanatfelvétele a valóságnak!

 A jelenséget a NASA röntgencsillagászati műholdja, a Chandra érzékelte, még 2014 októberében. A sugárzás forrását később a Hubble és a Spitzer űrtávcső azonosította, nagyjából 10,7 milliárd fényévre tőlünk.

A csillagászok észrevették, hogy egy, az égen található pont, a CDF-S (Chandra Deep Field-South) néhány óra leforgása alatt több ezerszer fényesebbé vált. Egy nappal később a pont elhalványult, szinte teljesen láthatatlan lett. A szakértők az esetről a Monthly Notices of the Royal Astronomical Society-ban számoltak be.

Franz Bauer, a Chilei Pápai Katolikus Egyetem kutatója szerint a forrás felfedezése óta küzdenek az eredet megértésével.

 A világegyetem legnagyobb méretű szabályos alakzatát fedezte fel nemrégiben Balázs Lajos tudományos tanácsadó (MTA CSFK) és az általa vezetett kutatócsoport. A kilenc gammakitörésből (GRB) álló gyűrű látszó átmérője 36 fok az égen, ami 72-szerese a teliholdénak. Valódi mérete 5 milliárd fényév, és 7 milliárd fényévre van tőlünk. A gammafelvillanások önmagukban is rendkívüli jelenségek, hiszen másodpercek alatt annyi energiát sugároznak ki, mint amennyit Napunk 5 milliárd éves működése során összesen. Az OTKA által is támogatott kutatásokról a csoport vezetőjével beszélgettünk. 

 Befejeződött az európai gravitációshullám-detektor, a Virgo fejlesztése – jelentette be 2017. február 20-án az Európai Gravitációs Obszervatórium (European Gravitational Observatory, EGO). A Virgo készen áll, hogy csatlakozzon a LIGO két működő detektorához. Ezáltal lehetővé válik, hogy – hármas észlelés esetén – az égbolt egy nagyon szűk területére korlátozzák a gravitációs hullámokat keltő esemény helyét, és a gravitációs hullámok észlelését összeköthessék más csillagászati megfigyelésekkel.

 Több kommnetelő és a józan ész a alapján állítható, hogy 700-800 millió fényévnyi távolságokon a közönséges anyag gravitációs és elektromágneses hatása nem elég a galaxishalmaz-mozgások magyarázatára. Mégis a távoli szuperhalmaz mágnesként vonzza magához a galaxisok láncolatát. Galaxiscsoportunk a kozmikus háttérsugárzást, mit viszonyítási alapot, másodpercenként 630 kilométeres sebességgel mozog. Ennek a közös mozgásnak a hátterében a tudósok eddig a Nagy Mozgatót (Great Attractor), egy 150 millió fényévnyire lévő galaxishalmazt sejtették – írja a Welt der Physik német tudományos honlap. A csillagászok azonban a Nagy Mozgató mögött egy még nagyobb képződményt fedeztek fel, a 700 millió fényévre lévő Shapley-szuperhalmazt, amelyben több mint kéttucatnyi galaxishalmaz van.

 Tudjuk, hogy a babiloniak nagyon pontos holdnaptárral rendelkeztek. Ehhez árgus szemekkel figyelniük kellett az újhold utáni holdsarló első megjelenését, a nyugati látóhatáron. Annak magasságát is megmérték napnyugtához képest, és fokokban megadták.

A holdsarló utolsó észlelése az újhold előtt, a keleti horizont felett történt. A pontos naptáruk a bizonyíték arra, hogy a hold magasságát a horizont felett telihold előtt és után rettentő pontosan megfigyelték, mérték, és az agyagtáblákon dokumentálták. Ezekből a megfigyelésekből keletkezett a holdelmélet amellyel a Hold és a Nap közötti távolságot határozták meg. Ez a távolság a két égitest egymáshoz viszonyított sebességének függvénye.

Végtelenül leegyszerűsítve a Hold 13 fokot, a Nap 1 fokot halad naponta; így a kérdéses távolság, az ún. „elongáció” 12 fokot nő naponta. Erre csak úgy lehetett rájönni, ha azt módszeresen, évek sokaságán keresztül mérték. Egy babiloni „skolasztikus tudós” magától ki nem fogja találni.

 Több nyom is arra utal, hogy egy gigantikus földönkívüli anyahajó cirkál a Naprendszerünkben és a környező világűrben. Legalábbis ezt állítják egy új elméletükben az UFO-vadászok. Feltevésüket több felvétellel is igyekeznek alátámasztani, amelyek mind az űrt fürkésző tudományos eszközöktől származnak. A magasan kvalifikált kutatók azonban vagy átsiklottak a különös anomáliák felett, vagy megpróbálták valamilyen elfogadható elmélettel megmagyarázni azokat. Természetesen ezek egyikében sem szerepeltek a földönkívüliek...

 Az EM-hajtómű egy elektromágneses elven működő hajtómű, ami zárt térben ütköztetett mikrohullámok segítségével mozgatná az űrhajókat, műholdakat. Ez a működésmód viszont elméletben ellentmond a klasszikus fizikai hatás-ellenhatás szabályának, azaz Newton harmadik törvényének, mely szerint szükség lenne valamire, ami kijön abból az üregből, hogy a hajtómű a másik irányba tudjon haladni. Minden reakciónak egyenértékű ellentétes reakciót kéne kiváltania. Mivel az elektromágneses hajtómű nem használ üzemanyagot, nincs mit kibocsátania. A most használt, elégethető üzemanyaggal működő rakéták ez alapján épültek, az üzemanyagot kilökik magukból hátra, a rakéta maga viszont ennek hatására pont ellentétes irányba, előre mozdul.

 A fény által az egy év alatt befutott távolságot a földi méterrúd és időmérés alapján határozzuk meg. Azonban galaxisközi térben, a gravitáló testektől távol, a felgyorsuló idő és hosszabb méterrudunk következtében, a fényhez rögzített órával mérve, egy földi év alatt sokkal hosszabb távolságot tesz meg a foton, mint ahogyan azt a földi távolság és idő alapján számoljuk. A fény azonban a saját ideje és méterrúdja szerinti távot futja be egy év alatt.

 Hatalmas meteoritbecsapódás nyomaira bukkantak kutatók Ausztráliában. A három és fél milliárd éves esemény pusztítóbb lehetett, mint az a becsapódás, amelyik a dinoszauruszok kihalását okozta. Apró zárványokat, úgynevezett szferulákat találtak kutatók 3,46 millió éves óceánaljzati üledékekben Nyugat-Ausztráliában, írja aScience Alert tudományos hírportál. A szferulák milliméteres olvadt kőzetcseppek, amelyek meteoritbecsapódások során keletkeznek.